3. fejezet: A feltűnő srác

Búcsúzóul elköszöntünk egymástól, mikor az elágazáshoz értünk. Rá kellett jönnöm, hogy nagyon is megkedveltem a lányt. De mielőtt elváltunk volna, megígértette velem, hogy pontban fél ötkor legyek a parknál. Beleegyezően bólintottam, majd egy intés kíséretében befordultam az utcasarkon. Balra és egyenesen lehetett tovább menni, én balra indultam, Lisette pedig egyenesen ment. Mondjuk, legalább tudom, merre lakik, és akkor gyakrabban találkozhatunk.
De... várjunk csak! Most jutott eszembe, hogy két napja nem láttam Josht. A fiúk régóta a barátom volt, bár sokan azt hitték, hogy több van köztünk. Úgy döntöttem, hogy nem megyek egyszerre haza, inkább sétálok egyet a környéken. Hiszen alig adtak fel holnapra valamit, ráadásul még csak fél kettő volt.
Eközben elmerengtem az új fiúval való találkozásomon. Érdekes volt, az biztos. Nála érdekesebb és színesebb egyéniséget még nem láttam - nem jó értelemben.
„Elindultam a lépcsők felé, mivel úgy éreztem, követnek. Nem akartam hátranézni, siettem. Már szinte magam mögött hallottam a légzését, ezért megszaporáztam lépteim. Persze, amilyen szerencsés vagyok, az első lépcső előtt megcsúsztam, és már csak annyira volt időm, hogy arra gondoltam: „végem.” De nem. A várt, kellemetlen, közeli találkozó a talajjal elmaradt, helyette két erős kezet éreztem a derekamon, én egy izmos hasfalat a hátamnak nyomódva. Ennyivel viszont még nem volt vége, mert ő is megcsúszott, és így az ismeretlen srác elesett, én pedig egyenesen rá. Még hallottam, ahogy fájdalmasan nyög egyet, majd már csak azt vettem észre, hogy valami keményen fekszem.
Ijedtségemben még a szemem is becsuktam, és csak most nyitottam fel. Arcom felvette a legszebb vörös színét, majd amennyire tudtam, barna hajammal eltakartam azt, és felküzdöttem magam álló helyzetbe. A srác még mindig a földön heverészett, bal karját szeme elé helyezte, így nem láthattam arcát.
- Ő… - nem igazán tudtam mit mondani. - Köszi - suttogtam. Nem valami lényegre törő mondat, de ennyi telt tőlem. A várt hatás nem maradt el, mert fejét felszegve tekintett fel rám.
- Nincs mit - mondta színtelen hangon, szinte már kezdtem azt hinni, hogy bánja, hogy megmentett. - Nagyot zúgtál volna, ha nem kaplak el - jelentette ki keserűen.
Nem tudtam, mit mondhatnék erre, így egy kicsit elgondolkodtam. De kérdő tekintete láttán végül megszólaltam.
- Hát… de legalább puhára estem - mosolyogtam, de mire eljutott az agyamig, hogy mit mondtam, már késő volt. Persze az ő szemei is meglepettséget tükröztek, de egy pillanat alatt rendezte arcvonásait, és feltápászkodott.
- Ja, mert rám estél… - szólt, majd leporolta Armani nadrágját, és én érdeklődve tekintettem fel rá. Nem gondoltam volna, hogy ennyivel magasabb nálam. Szerintem nyújtózkodva is csak a válláig érek.
- Ő… nem mintha nem lennék hálás neked, de mégis miért mentettél meg? - kérdeztem puhatolózva, mert nagyon is érdekelt mit miért tett, elvégre úgy tudtam, hogy nem ismer.
- Magam sem tudom - mondta, majd kék szemeit rám emelte, és eltűrte fekete haját. Egy cseppet sem elégítette ki kíváncsiságom, elvégre az ember nem szokta csak úgy megmenteni saját épsége kockáztatásával azt, akit még csak nem is ismer. De várjunk csak…
- Mi ismerjünk egymást? - kérdeztem leplezetlen érdeklődéssel.
- Kéne? - Ezekkel a tőmondatokkal az idegeimre ment, már akkor is. Elegem volt a stílusából.
- Elég! - kiáltottam már, talán egy csöppet hangosabban a kelleténél, de párbeszédünk kezdett nagyon hasonlítani egy idegesítően hangzó veszekedéshez. Túlreagáltam kissé. Kissé megütközve nézett rám kék szemeivel, mire én hátat fordítottam neki, bicegve indultam le a lépcsőn.
Mondjuk jobb lett volna, hogyha segít, de pár perces ismertség után nem volt képem azt mondani neki, hogy az ismeretlen lánynak - jelen esetben nekem - segítsen. De… hirtelen megszólalt.
- Fáj? - kérdezte, mire hirtelen azt sem tudtam, hogy fiú vagyok-e vagy lány. Érdeklődve néztem rá, mire sóhajtott. - Hát a lábad, te! - mutatott a jobb lábamra, amely szó, ami szó eléggé sajgott már a lépcsőkről való leszánkázásomtól, de immár még jobban hasogatott.
- Igen, de nem lényeges… - válaszoltam őszintén, mire mögém lépett, és felemelt. A hirtelen jött dologtól még lélegezni is elfelejtettem egy pillanatra. De amint feleszméltem, rögtön rúgkapálni kezdtem.
- Engedj már el! - kiabáltam, mire annyit értem el, hogy megjegyezte:
- Egyre idegesítőbb vagy… - mondta kimért hangon, mire nyelvet öltöttem rá.
- Hova viszel? - kérdeztem valamivel higgadtabban, mert éreztem, hogy az erős kezektől szabadulni egy ideig biztos nem tudok. Amikor azt mondta, hogy „az orvosiba”, nem akartam hinni a fülemnek. Ezt mondta?
- Minek? - kérdeztem megütközve. Egyik szemöldöke feljebb csúszott, és szemrehányó hangon szólalt meg.
- Hogy-hogy minek? - a karjaim sértődötten összefontam előttem, és durcás képet vágtam.
- Tudok járni - jelentettem ki, holott tudtam, hogy a bokám valószínűleg kibicsaklott, így semmi esélye, hogy ellátás nélkül hazajutok. Gondolom ezt ő is így gondolta, mert elmosolyodott.
Amíg az orvosihoz nem értünk, ami szerencsétlenségemre két emelettel lejjebb volt; volt időm rendesen megnézni magamnak. Kék szemek, koromfekete haj, amely felzselézve, tökéletesen beállítva lóg jóvágású arcába. Erős kezek, és kemény hasizom. Nem semmi a srác, azt egy perc alatt kiszúrtam. Persze ő is észrevette, hogy figyelem.
- Mit nézel ennyire? - kérdezte, én, meg mint aki most kelt fel a kómából, megráztam a fejem és elmosolyodtam.
- Még sosem láttalak a suliban - böktem ki, amit először gondoltam.
- Nem csodálom - Ennyi. Bizonyára még nem ismert, mert akkor tudta volna, hogy efféle tőmondatokkal az én beton szilárdságú kíváncsiságomat nem lehet kielégíteni.
- Új vagy? - kérdésem hallatán elmosolyodott. Valahogy más lett a mosolytól az arca.
- Talált, süllyedt - felelte magától értetődően, közben az utat figyelte.
Nem tudtam leállítani magamat, mivel eléggé kíváncsi voltam a fiúra. Igaz, hogy csak pár perce ismerem, és a találkozásunk sem volt hétköznapinak mondható, de eléggé felkeltette az érdeklődésemet. Nem csak azért, mert az igazat megvallva jól néz ki, hanem mert nem láttam őt ezelőtt.
Kíváncsiságom percek alatt megnőtt, és tudtam, hogy ez rossz jel. Szörnyű egy teremtés vagyok, mert ha valaki nem mond el nekem valamit, hát addig nyüzsgök rajta, míg az idegeit totál ki nem készítem, ezért nem is csodálom, hogy barátaim száma nem igazán éri el a normális szintet. Szerintem még ő is észrevette a szememben a felcsillanó tudásvágyat, ezért határozottan megrázta a fejét, jelezve, hogy nem óhajt válaszolni kéretlen kérdéseimre. De nem olyan fából faragtak engem, hogy egy enyhe fejingatástól lemondjak tervemről.
- Honnan jöttél? - tértem rá az engem leginkább érdeklő dologra. Száját mosolyra húzta, így amúgy is hatalmas kíváncsiságom még megsokszorozódott.
- Nem válaszolok az idegesítő kérdéseidre - jelentette ki. E mondatával lelombozta jókedvemet, de viszont sajnálatára nem teljesen. - Amúgy sincs semmi közöd az életemhez - tette hozzá.
- Jobb lenne, ha feladnád… - Teljesen igazat adtam neki, elvégre eddig még csak azt sem tudtam, hogy létezik, sőt, valószínűleg ő sem tudott rólam semmit sem; mégis éreztem, hogy titkokat rejteget előlem. Márpedig olyan titka nem lehet senkinek sem, amiről Lisette előbb vagy utóbb ne szerezne tudomást.
Már a földszintre értünk, ami kezdett kissé feszélyezni. Eddig egy kéretlen diákkal sem találkoztunk, csupán a portások mellett mentünk el, de ők is eléggé megütközve néztek ránk. Valami olyasmit dünnyögtek, hogy „ezek a mai fiatalok” vagy ilyesmit. Nem figyeltem oda rájuk, ugyanis önkéntes lovagom tanulmányozásával foglalatoskodtam.
Viszont most, hogy már a földszinten jártunk, egyre nőtt annak az esélye, hogy észrevesznek minket. Igaz, hogy a teljes diáksereg vagy 80%-a odakint tömörült az egyébként szerintem elég kicsi udvaron, míg a további 15% leckét másolt, de a maradék 5% itt ténfergett a folyosókon, céltalanul. Na, most, hogy már ilyen komoly matematikai számításokat végeztem, rájöttem, hogy annak esélye, hogy észrevesznek, hát eléggé alacsony, de másrészt, az az 5% is erre kószálhat valahol.
Míg én ezen agyaltam, meg is érkeztünk az orvosi elé, ami meglepetésemre eléggé lesújtóan érintett. Kényelmes volt a két erős kar magabiztos, mégis gyengéd szorításában „utazni”, így amikor a srác letett az egyik várószékbe, rajtam eluralkodott a félelem. Nem tudom miért vagy mitől, csupán jelen volt. Szinte magányosnak éreztem magam a megmentőm közelsége nélkül, messze melegséget nyújtó mellkasától, így egy kissé még őrültebb lettem a saját szememben.
Önkéntes lovagom bekopogott a faajtón, és nekidőlt az ajtófélfának. Teltek a percek, és csak nem akarták kinyitni. Várakozóan meredtem rá, míg ő kissé esetlenül, félszegen állt a fal mentén, bebocsátásra várva, viszont azt csak nem akarták megadni.
Percekig néma csendben hallgatóztam, és csendes párbeszédet véltem hallani odabentről. Nem értettem, csupán suttogásnak tűnt. A srác mellém lépett, és leült az egyik székbe, mélyen, elgyengülten kifújva a levegőt. „Csak nem fáradt el ennyire? Azért nem vagyok olyan nehéz” - futott át az agyamon, mire gondoltban jól lekiabáltam magamat. Nem is értettem miért törődöm vele ennyit, hisz volt most ennél sokkal fontosabb dolgom is. Először is a bokám, amely kezdett kényelmetlenül feszülni, és szúrni, valamint a tenyerem tanulmányozása közben is észrevettem egypár zúzódást. Ábrándozásomból a mellettem ülő fiú hirtelen kérdése ébresztett fel.
- Minden rendben? - kérdezte, mire én kétkedő pillantást küldtem neki. - Eléggé elgondolkodtál - tette hozzá, zavarodott tekintetem láttán.
- Persze - válaszoltam egy kis hatásszünet után -, minden oké - és a hatás kedvéért még egy erőltetett mosolyt is kicsaltam magamból, de furcsa fintorát látva rádöbbentem, hogy fele olyan hihető sem volt, mint ahogy azt véltem.
- Ja, persze. Azért vágtál az imént olyan savanyú képet… - közbevágtam volna, de ő folytatta - Ne akard kiszúrni a szemem holmi bájmosolyokkal! - tette hozzá, mire egy pillanatra ledermedtem.
Azonban a pillanat tört része alatt rendeztem arcvonásaim, és szúrós pillantással jutalmaztam. Büszkén elmosolyodott, és tekintetét visszafordította a faajtó felé. De ennyivel nem tud lerendezni.
- Szóval - kezdtem a társalgást -, honnan is vagy? - kérdő tekintetem láttán még jobban elvigyorodott.
- Téged aztán nehéz lerázni, hallod-e? - Kérdésével lefagyasztotta mosolyom, hogy aztán újult erővel kezdjek neki a faggatásnak. Láttam rajta, hogy nincs ínyére ez a kérdezz-felelek egyoldalú játék, de jelen pillanatban ez jelentéktelen dolognak tűnt a szememben. Még egyszer megnéztem szép arcát, és szörnyű memóriám dacára próbáltam felidézni, hogy láttam-e már. Azonban a válasz nemleges volt.
- Hm… szerintem - tettem a mutató ujjam az ajkamra, és tekintetem az ég felé fordítottam. - Az akcentusodból ítélve délről származol. - Kijelentésemet hallva kissé megdermedt, de nagyobb érdeklődést nem mutatott. Apró reakciójából viszont leszűrhettem, hogy jó felé kapirgálok. A pozitív visszajelzéstől pedig még inkább ideges és egyben egyre kíváncsibb is lettem.
A tény, hogy a srácot életemben nem láttam még csak a környéken sem, és hogy csak úgy megmentett, holott valószínűleg azt sem tudja, hogy ki vagyok; eléggé felcsigázott. De nem érdekelt, hogy nem válaszolt idáig, továbbra is folytattam az elmélkedést, miszerint honnan származhat megmentőm.
- Továbbá, tekintve, hogy a végzősök folyosóján találkoztunk, akkor valószínűleg tizenkettedikes lehetsz… - morfondíroztam tovább, semmibe véve egyre szélesebb vigyorát. - Ha engem kérdezel, talán most költözhettetek ide, hm… barnaságodból ítélve, talán Floridából…? - néztem felé, majd lefagyott arcából arra következtettem, hogy feltételezésem igaznak bizonyult. Tudtam, gondoltam.
- Honnan? - kérdezte volna meg, de az ajtó feltárult, és én nevetve álltam fel az ülőalkalmatosságról, hogy aztán fájdalmas képpel bicegjek a rendelőbe. A nővér mellett az egyik évfolyamtársam, Melina tipegett ki. A szeme fel volt dagadva, és az arca jobb oldalán is volt egy zúzódás.
- Miss. Reynolds, kérem, legközelebb ne a baseball pálya mellett írja a leckéjét. A következő labda már nem biztos, hogy ilyen gyenge lesz - szólt a nővér Melina után, mire én kérdően tekintettem felé. Ha csak nem ütközött frontálisan egy baseball ütővel, nem kaphatott ilyen csúnya sebet. Szegény lányt sajnáltam, mert ő volt a legjobb tanuló az évfolyamban, ezért minden barom hozzá járt a házit elkérni, és mivel makacs lánynak bizonyult, sokszor fordult már meg erre.
Eleinte baleseteknek tudatta be az itt-ott előbújó lila foltokat, de mindenki, még az igazgató is tudta, hogy a sebeket nem kétbalkezességének köszönhette. Mégis hűen kitartott elmélete mellett, miszerint a járda túl kövecses, ezért csúszik el rajta minduntalan. Utána néztem, amint félszeg mosollyal kiindul a rendelőből, és sötét árnyalatú haját arca elé tartva próbálja eltitkolni a nem kívánt sérüléseket.
Bár általában monoklival látni, mélyen ülő zöldes szeme mindig boldogan csillog, ahányszor csak erre jár. Valahol legbelül még talán tiszteltem is, mert habár mindenki tudta, mégsem árulta be az őt bántalmazókat, hanem egyszerűen átnézett rajtuk. Ez volt az a tulajdonsága, ami miatt egykoron a barátja akartam lenni. Nem mintha ma már nem szeretnék, csupán megszoktam, hogy az emberek nem szívesen tudnak a közelükben, ezért inkább nem adtam nekik alkalmat arra, hogy éreztethessék velem, hogy nem kívánt személy vagyok.
Fájdalmas képpel fordultam vissza a nővérhez, aki szintén bús képet vágott a távozott után nézve. Visszatekintve rám egy erőtlen mosoly jelent meg fáradt arcán.
- Á, Evisse, rég nem láttalak - köszöntött. - Nem mintha örülnék annak, hogy ismét az orvosiban találkozunk.
- Jó napot Mrs. Willson! - köszöntöttem az idősebb asszonyt, aki nem más, mint az én örök ellenségem - Claire drága anyukája. Most mondja meg a sors, hogy lehet egy ilyen tüneményes asszonynak ennyire szörnyű lánya? Szinte lehetetlen. Szintén szőke, ám festés nélküli haját szoros kontyba fogta, szolid fehér összeállítása, a szürke orvosi köpennyel kiemelte gyönyörű szürke szemeit és hatalmas, fekete szempilláit.
- Mi szél hozott erre, kedvesem? - kérdezte, majd beljebb tessékelt az ajtón. - Az úriember veled van?
- Igen, tudja együtt sérültünk meg - mondtam, mire a nő intett a srácnak, hogy jöjjön be.
Az először meghökkent, majd nagy nehezen felkelt a székről, és betipegett a rendelőbe. Én addigra már fent ültem a vizsgáló asztalon, ugyanis nem először jártam már itt. Mondhatnánk, hogy törzsvendég voltam, hála a szétszórt természetemnek, és annak, hogy a bajt úgy vonzom, mint a mágnes.
„Minden lépéseddel megrövidíted bolygónk hátralevő idejét” - mondta nekem egyszer a matekosom. Ebben a pillanatban jutott eszembe, hogy nekem már javában a matek terem felé kéne tartanom. Arról nem is beszélve, hogy Josh valószínűleg ki lesz akadva, és már minden ellenségemet a földbe döngölte gyanúsítgatásaival. Már előre féltem a várható reakciójától, amint megtudja, hogy megint bajba kerültem.

2. fejezet: Teljesen kiismerve

"Nyugodtan átfordultam a másik oldalamra és aludtam volna tovább, amikor hirtelen felültem, és az órámra néztem. Hét óra húsz perc volt. Ilyen hamar eltelt volna az a fél hét? - elmélkedtem magamban.
- Francba! - üvöltöttem és rögtön kiugrottam az ágyból. Az álmosság gyorsan távozott a szemeimből.
Kinyitottam a szekrényajtót, és pár perc gondolkodás után kivettem egy barna csőnadrágot, vajszínű övvel, hozzájuk pedig egy bő ujjú, szintén vajszínű, féloldalas, combig érő, hátul fűzős felsőt, alá meg egy barna ujjatlant. Zsebembe ejtettem a kulcstartómat, amelyről egy aranyozott szív lógott. Ezt követően belebújtam barna edzőcipőmbe, melynek vajszínű volt a fűzője. Felkaptam a táskámat és lerohantam a lépcsőn. A ház alsó szintjén egy lélek sem volt. Ezek szerint apa dolgozik, Allan pedig már elment... Lehet, hogy elkések, futott át az agyamon a gondolat, amit egyáltalán nem akartam.
Kirohantam a házból és már a hosszú járdának a végén jártam mikor eszembe jutott, hogy nem zártam be a bejárati ajtót. Gyorsan visszafutottam és bezártam a kulcsommal, majd folytattam a sietést az iskola felé. A városban háromszor már majdnem eltévedtem, amikor rájöttem, merre is kell mennem. Pedig egy éve ezen a környéken lakom.
Ahogy az iskolai folyosóra értem, sietősen berontottam az osztálytermembe. Ott álltam kezemben egy papírral, és teljesen rémülten, hogy elkéstem. Az osztályban már voltak egy páran, de a tanár bent se volt. A terem nagy volt és fehér színű, vagyis olyan barackszínű. A padok kettesével voltak, amiket széknek használtak - mert minden harmadik diák azon ült - és a székeket lábtartónak. A falon térképek, növények, papírgalacsinok lógtak.
Megkönnyebbülten felsóhajtottam, amikor a beszélgetés abba maradt és rám néztek. Mi van? Nem láttak még idén eleget? Bezártam magam mögött az ajtót és egy üres padhoz közeledtem. A zsivaj pillanatokon belül folytatódott, amire megnyugodtam.
Leültem és próbáltam volna megvizsgálni az osztálytársaimat, amikor egy lány vágódott elém, hatalmas vigyorral az arcán. Világosbarna haja két oldalt fel volt tűzve és ez nagyon jól állt neki, pont passzolt barna szemeihez. Barna felsőt és krémszínű nadrágot viselt. Egyből felismertem őt, mivel a szünetben sokszor összefutottunk. Kicsit hasonlított rám, de csak a szemei miatt.
Mosolyogva üdvözölt, amit hasonlóképpen viszonoztam. Kedvesnek tűnik, remélem be is fog mutatkozni. Mintha kitalálta volna a gondolataimat, a kezét nyújtotta felém, aztán széles mosollyal az arcán megszólalt:
- Lisette Wadsal vagyok, örvendek - mosolygott továbbra is, mire én is elmondtam a nevemet. - Te voltál az, akivel találkoztam a szünetben, igaz? - Aprót bólintottam, miközben mosoly szökött az arcomra. Nem gondoltam volna, hogy emlékszik rám.Láttam, ahogy Lisette-ének is feltűnt a szemünk hasonlósága, legalábbis a széles mosolyból erre tudtam következtetni. A következő pillanatban viszont elgondolkodó képet vágott, majd hirtelen döbbentté vált a tekintete, amit nem igazán értettem. Most meg miért néz így rám? - kérdeztem magamtól. Aztán rövidesen rájöttem a válaszra: anya egy híres divatcég elnöke. Fenébe... lebuktam.
- Ne ácsorogj itt, ülj le nyugodtan - jegyeztem meg. Alig, hogy kimondtam, váratlanul elszaladt, és másodpercekkel később megjelent a táskájával a kezében, majd levágódott a mellettem lévő székre. - Te aztán gyors voltál!
Megjegyzésem hallatára halkan felkuncogott, de aztán ismét rám figyelt. Olyan volt, mint amikor először a városban sétáltam, és szinte mindenki megbámult. A meglepő mégis az volt, hogy a többségük korombeli srác volt, vagy annál kicsit idősebb.
Láttam a lányon, hogy mondani szeretne valamit, ezért a szemem sarkából ránéztem a világosbarna hajúra. - Kérdezz nyugodtan - szólaltam meg hirtelen, mire félrenézett, de csak egy röpke pillanat erejéig. Aztán vett egy lélegzetet és szólásra nyitotta a száját.
Azonban akkor lépett be a terembe az osztályfőnök, így el kellett halasztanunk a beszélgetést. Mindenki illedelmesen felállt, majd miután a tanár úr is helyet foglalt a tanári asztalnál, leülhettünk. Jobban szemügyre vettem az osztályfőnököt, akit Mr. Blythe-nek hívtak. Nem akartam elhinni, hogy lehet valaki ennyire... szigorú - tekintete fensőbbséget, fegyelmet sugallt; eléggé ijesztő volt.
Engem nem tudott megijeszteni, az előbbi csupán ténymegállapítás volt. Amint megszólalt a csengetés, a diákok egyenként lélegeztek fel, majd igyekezték elhagyni a termet. Én is hasonlóképpen cselekedtem. Megfogtam a tankönyvemet, és indultam volna kifelé, mikor Lisette megfogta a karomat.
Érdeklődéssel vegyes várakozással néztem vissza rá a vállam fölött, mire intett, hogy kövessem. Szó nélkül mentem utána, mivel nem volt semmi bajom a lánnyal. A fél nap alatt jól kiismertem ahhoz, hogy tudjam - remek barátnők leszünk. Jó megfigyelő vagyok, tehát egyszerű volt megállapítani róla, hogy kedves, élénk, könnyed és izgatott személyiség.
Lisette teljesen ilyen típus volt, azzal a plusszal, hogy ráadásul hajthatatlan is volt. Ha valamit a fejébe vett, nehezen lehetett lebeszélni róla. Nem hagy félbe semmit sem, ezért már évek óta sportol. Azt hallottam, hogy versenyszerűen korcsolyázik, táncol és gördeszkázik. (Ami rólam is elmondható, azzal a különbséggel, hogy én ráadásul még zongorázok is.)
Fogalmam sem volt, hová megyünk, de volt egy olyan érzésem, hogy hamarosan ki fog derülni. Kíváncsian tettem meg minden egyes lépést; az ismeretlen felé. Szerettem bámészkodni, megjegyezni az útvonalat, hogy merre is megyünk pontosan. Próbáltam rögzíteni a fejemben minden egyes kanyart, de valahogy nem sikerült. Azt viszont észrevettem, hogy már jóval előttem járt a világosbarna hajú. Kiáltásából is arra következtettem, hogy lehagyott. Így gyorsabbra fogtam a tempót és rövidesen utolértem.
Az egyik folyosó végén ácsorgott, aztán belépett egy terembe, ahová követtem. Hasonlóan nézett ki, mint az osztálytermünk, de szerintem az iskola valamennyi terme ilyen lehetett. Körbenéztem a teremben, és szinte azonnal kiszúrtam Lisette-ét, aki egy másik lánnyal beszélgetett. Odasétáltam hozzájuk, majd a "szőkeség" mellett álló lányra néztem. A lánynak középbarna haja volt és kék szeme. Egy kékszínű hosszított felső volt rajta, valamint egy koptatott világos farmer. A ruha-összeállítás remekül kiemelte égkék szemét.
Arra eszméltem fel, hogy mindketten várakozóan figyelnek. Elgondolkodó nézésükből rájöttem, hogy már egy jó ideje abbahagyták a beszélgetést, én pedig a gondolataimba voltam merülve, ezért vártak rám. Úgy gondoltam, ideje megszólalnom.
- Ó, elnézést - szabadkoztam -, Evisse Mills, örülök a találkozásnak.
Megeresztettem egy kedves mosolyt, amit a kékszemű lány hasonlóképpen viszonzott. A mosolya emlékeztetett a világosbarna hajúéra. Ebből is látszik, hogy régóta ismerik egymást, fordult meg a fejemben a gondolat.
- Hasonlóan örülök, hogy megismerhetlek - nyújtotta a kezét, amit elfogadtam és megráztam. - Én Shirley Appleby vagyok. - Mosolyogva bólintottam.
Mikor kiértünk a teremből, Shirley elindult az udvar felé. Ott letelepedtünk az egyik fa tövébe, és beszélgetni kezdtünk. Sok mindent megtudtam róluk, de leginkább arra voltam kiváncsi, hogy mióta ismerik egymást. Shirley készségesen elmesélte, hogyan ismerkedtek meg, és hogy általános óta barátok. Közben bólogattam néhol, hogy lássák, figyelmesen hallgatom őket. Az tetszett a legjobban, amikor a lányok a legutóbbi shoppingolásukról beszéltek, ugyanis mesélés közben Shirleynek annyira csillogtak a szemei, mint eddig soha. Erre Lisette színpadiasan sóhajtott egyet. Elmosolyodtam a reakcióján.
Ezután engem kérdezgettek, amolyan kérdezz-feleleket játszottunk. Több mindent is elmondtam magamról, de mikor a bátyámhoz értem, kíváncsian hallgatták minden szavamat.
- Tudjátok - kezdtem bele -, Allan komoly, felelősségteljes személy. Igazán megfontolt, nagydumás szívtipró. Egyszóval a frász tör ki tőle... Meg sem lepődnék, ha holnapra már lenne új csaja - forgattam meg a szemeimet. - Általában azzal szórakozom, hogy idegesítem és tesztelem a tűrőképességét! - villantottam egy ártatlan mosolyt rájuk. - De valamikor olyan is tud lenni, amilyen én vagyok.
- Határozott, türelmetlen, szeleburdi, lobbanékony, merész és meggondolatlan? - Hát ez talált. Nem gondoltam volna, hogy a lányok - főleg Shirley - ennyire kiismernek.
Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy egy ismerős lány felénk integet. Miután jobban megnéztem, láttam a hasonlóságot közte és a barna hajú között. A lányok érdeklődve fordultak meg, aztán ők is felfigyeltek az integető lányra.
- Ideje volt - jegyezte meg Shirley hangosan, majd felpattant, és egy intés kíséretében odasietett hozzá.
Egy ölelés kíséretében üdvözölték egymást, majd eltűntek a tömegben. A jelenetet látva magyarázatra várva fordultam a világosbarna hajúhoz, aki látva várakozó tekintetemet, egyből megmagyarázta a dolgot.
- Nem említette, de ő az ikertestvére, Shiri. - Bólintottam, miután belegondoltam a kettejük közötti hasonlóságra. - Biztosan fontos dolguk van.
Képzelem, gondoltam az előbbi helyüket figyelve. Eléggé kiismertem a lányt, így tisztában voltam vele, hogy imád beszélni - ami nem baj, de azért egy idő után hozzá lehet szokni. Ekkor csengettek, így elindultunk a tornaterembe. Út közben beszélgettünk. Kiderült, hogy van egy nővére, Linore, aki két éve végzett, és most egyetemen tanul. Idén múlt 20.
Az ünnepség gyorsan lezajtott, bár fogalmam sincs miről szólt. Felvánszorogtunk a termünkbe, mindenki jóleső sóhajjal esett be a padjába. A tanár úr éppen akkor jött be. Röviden megbeszéltük a sulival kapcsolatos dolgokat, aztán szabad időtöltés volt, amikor egy-egy kisebb csoport megbeszélte a nyári szünetet a másikakkal. Csendben hallgattam őket, közben mosolyogtam pár vicces élményen.
Lisette elhívott a környékre, sétálni egyet. Azt is megtudtam, hogy csak pár utcányira lakik tőlünk, így együtt tudunk hazamenni. A rögtönzött osztályfőnöki után elindultunk a buszmegálló felé, át az iskola parkolóján és egy kisebb parkon. Séta közben megbeszéltük, hogy mikor és hol találkozunk - fél kettő a Pláza előtt. A park túlvégén az ikrek átrohantak a másik oldalra, előtte elköszöntek tőlünk. Itt laktak a sulival szembeni utcában. De jó nekik, hogy alig kell gyalogolniuk, elmélkedtem hazafele jövet.

1. fejezet: Rémisztő valóság

Sehogy sem akartam hinni a szememnek. Ez... nem lehet, képedtem el, ilyen nem létezik! Ez tényleg én volnék? - merült fel bennem a kérdés. Lehetetlennek tűnő percekig bámultam a tükörképemet, azt hittem, képzelődtem. De nem. Akárhányszor belenézek a tükörbe, ugyanaz a barna szempár és angyali arc néz vissza rám. Nem álmodom. Valóságos csoda történt. Halk sikoly hagyta el a számat, amire a következő pillanatban apa és a bátyám berontottak a szobámba. Nem tudnak kopogni? - lemondóan sóhajtottam, amint rájuk néztem.
Allanék szintén meg voltam döbbenve, ahogy én is. Nem gondoltam volna, hogy valaha is ilyen fog történni. Éreztem, hogy apa súg valamit Allannek, mire ő helyeslően bólogatott. Szerintem valami olyasmi lehetett, hogy "ne mondj semmit". Bátyám arcát elnézve különös dolgot láttam meg szemeiben. Bámulatot, elismerést. Kék szemei csillogtak, mint két fényes csillag. Tetszett neki az új Evisse. Kimondottan meg voltam elégedve én is magammal, vagyis a változással. Az zökkentett ki a gondolataimból, hogy ők még mindig engem figyeltek. Muszáj volt megszólalnom:
- Miért érzem azt, hogy úgy tesztek, mintha semmi sem történt volna? - Hangom éles és kemény volt, azonban némi lágyság is érződött belőle.
Apa egyből rám pillantott, közben intett a bátyámnak, hogy készülődjön. Az órára néztem, ami az éjjeli szekrényemen foglalt helyet - fél 9 volt. Már ideje lenne Allannek indulnia, ha oda akar érni a buliba. Allan elindult kifelé, hangtalanul, de még mielőtt távozott volna, visszafordult, majd kacsintott egyet.
- Egyébként, egészen csini lettél, húgi - húzta féloldalas mosolyra a száját, aztán eltűnt. Lemondóan sóhajtottam kijelentése hallatára.
Tudniillik ő amolyan lázadó típus, aki nem fél kimondani, amit gondol. Ezt a tulajdonságot bizonyára tőle örököltem... De Allan mindenekelőtt roppant higgadt ember volt, ami rólam nem mondható el. Mindig megőrizte a hidegvérét, még a legfeszültebb helyzetekben is képek nyugodt maradni, és logikusan gondolkodni. Ezért mindig is felnéztem rá.
Külsőre is hasonlítunk, talán a szemünk az, ami különböző. Mindkettőnknek barna hajunk van, de az övé világosabb árnyalatú, az enyém meg inkább sötét. Allan a szemét apától örökölte, ugyanis hihetetlenül kékszínű. Vele ellentétben nekem szintén barna szemem van - mondhatni már karamella színben pompázik -, amilyen anyának is volt. Anya gondolatára elfogott a szomorúság, ugyanis nyolcéves voltam, mikor elköltözött. Bátyám pedig 10. Nem akartam elhinni, amikor kijelentette: elhagy minket.
Egyik szokványos nap apáék lehívtak minket a nappaliba, mivel mindketten a saját szobánkban voltunk. Láttuk apa meggyötört arcát, de mielőtt rákérdezhettünk volna, mi a baj, anya elmondta a helyzetet. Láttam rajta, hogy nehezére esik kimondani, mintha nem önszántából ment volna el. Ezt nem értem, gondoltam akkor. Máig sem jöttem rá, hogy mi volt az oka cselekedetének.
Attól a naptól kezdve elhidegültem az emberektől; eltűnt az életvidám, mindig mosolygós és barátságos lány, aki mindig is voltam. Próbáltam erősnek látszani - ez kezdetben nehéz volt -, de az idő múlásával sikerült elérnem, hogy álarc mögé rejtsem el az érzelmeimet. Most 17 éves vagyok, és körülbelül másfél éve lettem egykori önmagam... A szeretteim rádöbbentettek arra, hogy tovább kell lépnem. Végül jobb kedvem lett, újra belém szállt az élet. Egyre eltökéltebb és határozottabb lettem. Apa meg is jegyezte egyszer, hogy anya büszke lenne rám, ha látná, hogy mennyire céltudatos lettem. Alig pár nap volt hátra a nyárból, holnap után már iskola. Beköszönt az ősz... - sóhajtottam. Mondjuk, én kimondottan szeretem, amikor a levelek sárgás-vöröses árnyalatot öltenek.
Miközben elmerültem a gondolataimban, beesteledett. Odasétáltam a hatalmas ablakhoz, és kinéztem rajta. Imádtam az éjjeli tájat fürkészni, és elmerülni éjszaka a csillagokban, melyek fényesen ragyognak az égbolton. Nagy elmerengésből halk léptek zaja hozott vissza a valóságba. Elfordultam az ablaktól, majd visszamentem az ágyhoz. Apa velem szemben állt és különös tekintettel figyelt. Felvontam egyik szemöldököm.
- Csak adni szeretnék neked valamit - felelte egyszerűen a fel nem tett kérdésre.
- Adni? - lepődtem meg, bár gyakran kaptam tőle valamilyen ajándékot.
Leült mellém az ágyon és a zsebéből kiemelt egy ezüstláncot. A lánc végén egy medál lógott. Élére állított négyzet, benne pedig egy átlátszó kristály volt. Gyönyörűen csillogott, ahogy rávilágított a lámpa fénye. Szivárvány színeiben játszott, teljes ámulattal figyeltem.
- Ez... gyönyörű. - Le sem vettem szememet a medálról. - De ugye nem valami drágakő van benne? Mondtam, hogy rám nem kell ilyeneket költeni.
Kijelentésem hallatán megcsóválta a fejét, úgy felelt: - Most miért kell elrontani? Nyugalom, csak cirkónium kristály. - Higgyem is el? Láttam rajta, hogy 18k fehérarannyal bevont Swarovski kristály különböző színű kövekkel. - De ugye attól még elfogadod?
- Hát persze! Nagyon tetszik - mosolyodtam el - Köszi, apu! - öleltem át oldalról.
Majd odaadtam neki az ezüst láncot és a hullámos hajam a fejem fölé emeltem, hogy a nyakamba akaszthassa. Feltette majd összekapcsolta. Pont jó volt. Megérintettem a kezemmel, és mosolyogva figyeltem a színjátékot, amit a fénnyel játszott. Apa a zsebében kutakodott, amire kérdőn néztem rá. Mi lehet az? Még egy nyaklánc? - tettem fel a kérdést magamban. Mintha kitalálta volna a gondolataimat, megszólalt:
- Nem. Hanem ez. - Egy gyűrűt vett elő, aminek az elején ugyanolyan minta volt, mint a nyakláncon a medál, csak kicsit kisebb méretben.
- Tudom, hogy nem szereted a gyűrűket, de az ékszerész adta ajándékba hozzá. - Elvettem tőle, és a gyűrűs ujjamra húztam. Ugyanolyan tökéletes volt és gyönyörű. Azta. - Istenien mutatsz benne! - mutatott a nyakamban lógó láncra.
Hirtelen kaptam vissza a fejem a nézelődésből. Lenéztem, majd a kezembe vettem a medál részét. Nézegetni kezdtem. Egyszerű, de annyira szép, főleg ha a szivárvány színeiben játszik. Igaza volt, a gyűrűt tényleg nem szeretem. Bele is raktam egy kis ékszeres dobozba. Viszont a nyakláncot biztosan hordani fogom. Olyan gyönyörű. Még elnéztem egy ideig.
- De hagylak aludni - mondta, azzal egy puszit adott a homlokomra. - Jó éjszakát! - köszönt el, miközben kifelé indult a szobából. Mosolyogva néztem utána, aztán levettem a láncot, és az éjjeli szekrényemre tettem.
- Neked is, apu - szóltam utána, és megvártam, míg becsukja maga mögött az ajtót.
Fáradtan dőltem le az ágyamra ezután. Ahogy így körülnéztem a szobában, rájöttem, mennyi szeretek itt lenni. Ez az én saját "birodalmam". A szoba közepére alacsony, négyszögletes asztalkát állítottak. Épp azon törtem a fejemet, hogy vajon miért festették át a falakat vörösre, hiszen nekem jobban tetszett a színes, így végül Allanék visszafestették az eredetire. Így most már teljesen olyan volt, mint amilyet szerettem volna. Legalábbis a régi azért nem tetszett, ahogy eredetileg meg volt csinálva, az nem volt teljesen az én stílusom.
Három szoba volt az emeleten - az egyik fala sötétkékre volt festve, a plafon pedig fehérre. Ez annyira tetszett a bátyámnak, hogy rögtön be is költözött a szobába. Nekem is hamar sikerült választanom, így a megmaradt szoba a vendégszoba. A szobámba egy hatalmas, ezüst keretes, hófehér franciaágy került, ami remekül mutatott a sötét falakkal és a világos plafonnal, valamint függönnyel. Hogy a fehér ne legyen annyira tömény, a szőnyeg sötét volt, pont úgy, mint a bútoraim. Az ágyam mögött egy ezüst, keretes tükör függött, amit akár az ágy támlájának is lehetett nézni, mellette az éjjeliszekrény foglalt helyet. Az asztalnak magasított támlája volt, a polc arra volt felszerelve. Egy komód is állt a szobában, a két ablakkal szemben, amik az ágy mellett helyezkedtek el. A falon függött pár kép is: az ablakok között, illetve az ágy fölött.
A szobák az emeleten lévő folyosó túlsó végében helyezkedtek el. Vagyis csak a vendégszoba meg az én szobám. Allané valamivel előrébb volt, közelebb a lépcsőhöz. Balra található a wc, a bátyám szobájától nem messze, csak a másik oldalon. Ha lementünk a csigalépcsőn - még az előszobából, ahonnan egy újabb folyosó nyílt -, el lehetett jutni a nappaliba. Szép elefántcsont színű volt a fal, már láttam magam előtt azt a karamella színű bőrkanapét, és a hozzá járó foteleket, amiket ide helyeztünk be.
A nappaliból egy boltíves átjáró vezetett be a konyhába, jobbra. Nem volt elválasztva, és pontosan ezért tetszett. Ez anya érdeme volt akkoriban. A konyhabútor vajszínű, márványmintás volt, és sötétbarna fából készült szekrények társultak hozzá. Az étkezőasztal is abból a sötétszínű fából készült, akárcsak a székek - bár azok háttámlája ugyanolyan vajszínű volt, akárcsak a márványmintás konyhapult. Egyszerűen imádtam ezt a lakást, ahova 6 éves koromban költöztünk.
Aludnod kéne, Evisse, szólalt meg a belső hang a fejemben. Egyet kellett értenem magammal, és miután lezuhanyoztam, befeküdtem a pihe-puha ágyba, a meleg takarók közé. Álomra hajtottam a fejemet, s vártam, hogy magával ragadjon az álom.

Prológus/ Előszó

Még félálomban hallottam, hogy apa benéz hozzám, és lezárt pilláim alól érzékeltem, ahogyan a villany fénye kialszik, aztán az álom végleg magával sodort. Mikor legközelebb kinyitottam a szememet, azonnal újra össze kellett szorítanom, mivel a nap szikrázó, vidám sugarai bántották érzékeny szaruhártyámat. Még mindig zárt pillákkal felültem az ágyban, és csodálkozva érzékeltem a lágy szellőt, mely megborzolta amúgy is kócos sötétbarna hajamat, és gyengéden cirógatta arcomat, meztelen karomat.
Óvatosan szoktatgattam szemeimet az új fényviszonyokhoz, s közben oldalra fordulva letettem lábaimat a földre. Az óvatoskodásnak abban a pillanatban vége szakadt, szemeim kipattantak, s úgy pattantam föl az ágyról, mintha megszúrtak volna. Megszédültem a hirtelen mozdulattól, de aztán már nem voltam biztos benne, hogy valójában nem inkább az elém táruló látvány szédített-e meg.
Homokos folyóparton álltam a kezdődő nyári nap meleg sugarai és szikrázóan kék ég alatt, körülöttem minden zöld és élettel teli volt, pompás fűzfák vékony ágai lengedeztek a fodrozódó vízfelszín fölött. A teret madárdal édes dallama töltötte meg, fehér, kék és lila vadvirágok körül méhek döngicséltek, egy kidőlt, korhadó fatörzset beborított a moha, és szinte mindent benőtt a burjánzó vadszőlő körös-körül. Az érintetlen természet teljes pompájával varázsolt el, nem tudtam betelni vele. A puha homokban lépkedve úgy éreztem, mintha egy felhőn járnék, könnyűnek, légiesnek éreztem magamat, s táncolni támadt kedvem.
Egyhelyben körbefordultam, karomat széttártam és nevettem, szívből, boldogan, ahogy talán még soha. Hangomat, mely oly tisztán, s ez által némileg idegennek és mégis a sajátomnak tetszett, tovavitte a víz, hogy elbűvölje vele a világot. Egyszerre apró szárnyak suhogása vonta magára a figyelmemet, s könnyed szellő keletkezett az újonnan jött rovarok tánca nyomán. Kérészek, gondoltam elragadtatottan, s megsimogattam a nyakamban függő medált, mely - bár nem láttam - különös fénnyel ragyogott, mintha valami belülről megvilágítaná. A rovarok körbelengték alakomat, és sebesen keringeni kezdtek, míg valami belső késztetésnek engedve, karomat szélesre tárva, az ellenkező irányba fordultam tengelyem körül.
Máskor talán megijesztett volna a kicsinek éppen nem nevezhető rovarok közelsége, szokványostól eltérő viselkedése, de egy csepp félelmet sem éreztem abban a pillanatban. Boldog voltam és felszabadult, megfeledkeztem minden nyomasztó gondról, és arra gondoltam, hogy ilyen lehet a mennyország. Átsuhant az agyamon a kérdés; Akkor én most halott vagyok? De azzal se törődtem volna igazán, ha a válasz történetesen „igen”.
Szemeim előtt hirtelen fény villant, a forgás leállt, a rovarok szétröppentek, megijedtem, hogy amikor felnézek, minden eltűnik majd, és kiderül, hogy az egészet csak álmodtam. Szerencsére nem így történt, döbbenten pislogva meredtem a tükörképemre a vízben, merthogy az volt az első dolog, amit megláttam. Arcom már nem volt sem sápadt, sem beesett, inkább kipirult, egészségesen telt és sugárzó. A szemeim nem azzal az üres fénnyel csillogtak, hanem mint két hatalmas, tündöklő gyémánt, vidáman, élettel telien. Hajam hosszú, selymes, egészséges fényű, dús hullámokban omlott a hátamra és cirógatta meztelen hátamat, mélyvörös csillogással verve vissza a napsugarakat. Már nem voltam sovány, alakom tökéletes és karcsú lett, a hegek eltűntek márványsima bőrömről, mely mintha halvány derengést árasztott volna magából. Az összkép egyszerűen lélegzetelállító volt.
Elragadtatott mosoly kúszott fel ajkaimra, és hirtelen kedvem támadt úszni egyet. Fogtam magamat, belegázoltam a hűs vízbe, alámerültem és megint felbukkantam, tettem pár lépést erre is, arra is, de nem távolodtam el nagyon a parttól, mert emlékeztem még, mit tanítottak az ilyen vadvízről. Mikor eluntam a dolgot, kimásztam és elheveredtem a napos homokon, ahol egykettőre megszáradtam. Már majdnem elszenderedtem, mikor nem odaillő hangokra lettem figyelmes, és azt hittem, emberek közelednek. Felpattantam és körülnéztem, és bár senkit sem láttam, hirtelen zavarni kezdett meztelenségem. S abban a pillanatban, ahogy végiggondoltam, már fel is voltam öltözve, ráadásul nem is akárhogy. Végignéztem magamon, de nem akartam elhinni a dolgot.
Sosem láttam ehhez fogható ruhakölteményt, és most már szinte teljesen biztos voltam benne, hogy vagy meghaltam és a mennyországban vagyok, vagy álmodok, de ebben az esetben soha nem akarok felébredni. A ruha tapintása nem hasonlított semmi korábban érintett anyagéra, leginkább olyan érzés volt, mintha vízből lett volna. Sok felületet szabadon hagyott, és az egyes részeket lágy ívben hajló, alakomat tökéletesen követő ezüst csatok, pántok és apró szemű láncok tartották össze. A hasamon az anyag fátyolszerűen vékony volt és átlátszó, a szoknya lágyan simuló és elöl nyitott, de mindent takart, amit kellett, hátul pedig széles uszályban terült szét. Ujja ugyan nem volt, de a könyöke fölött a karján egy-egy ezüst pánt csipkés szélű, fátyolszerű anyagot tartott, mely a másik végén nem volt rögzítve és szabadon lengett minden légmozdulatra.
- Nem álmodsz, és nem is haltál meg - válaszolt egy távolinak tetsző, gyengéd hang korábbi gondolataira, mely mintha minden irányból egyszerre szólt volna, több szólamban.
- Ki beszél? - néztem körbe rögtön, de hiába kerestem tekintetemmel a forrást.
- Mi vagyunk - válaszolt a hang, és megint felerősödni véltem a szárnysuhogást, mely rég beleolvadt a háttérbe és elnyomta a természet többi zaja; a madarak csivitelése, a méhek döngése, a víz morajlása, a fel-felhangzó békabrekegés, a fák susogása.
Végigjárattam pillantásomat a tájon, és felfigyeltem rá, hogy a kérészek még mindig ott keringtek a levegőben, közvetlen a vízfelszín fölött lejtve táncot, néha eltávolodtak, néha közelebb jöttek, s az a bolond ötletem támadt, hogy talán ők lehetnek az a „mi”. Azt hiszem, gondoltam, ők azok.
- Igen, mi vagyunk - helyeselt a kórus, megint a gondolatomra válaszolva. - És téged választottunk kiválasztottnak.
- Kiválasztottnak? Engem? - kérdeztem vissza hitetlenül, csodálkozva a lány. - Miért? Hiszen én… nem ilyen vagyok!
- De, ez az igazi éned - felelték egyszerre. - Mert tisztának kellett maradnod.
Csak úgy kicsúszott a számon a kérdés: - Mármint szűznek? - Az igazat megvallva már nem voltam az, közel fél éve.
- Tisztának és érintetlennek - ismételte a kórus.
- És mit kell tennem?
- Egyelőre semmit. Ha eljön az idő, majd mi érted megyünk.
- Idő? Mire? - Erre azonban már nem érkezett válasz, s a kép kezdett elhomályosulni a szemeim előtt. Szívesen kérdeztem volna még egyet, s mást, de hirtelen mindent beborított a sötétség, megszűntek a zajok, a szél is elcsendesült, többé semmi nem mozdult.
Ijedten összeszorítottam a szememet, mikor éreztem, hogy zuhanni kezdek, és egész testemben megrándultam. Abban a pillanatban elszállt a furcsa érzékcsalódás, és rájöttem, hogy az ágyamban fekszik, testemre csavarodott takaróval, lerugdalt párnákkal. Olyan hirtelen ültem fel, hogy bele is szédültem. Kezeim még remegtek, szívem hevesen zakatolt, légzésem kapkodó, felületes volt. Éreztem, hogy hideg verejték lepi el homlokomat. Odanyúltam, hogy letöröljem, mikor ujjaim váratlanul hosszú, divatosan kócos fürtökbe túrtak rövid, könnyen áthatolható tincsek helyett.
Kipattantam az ágyból, ledobtam a hálóingemet és az ágyam melletti egész alakos tükörre tévedt tekintetem. Rábámultam a képre, amit magam előtt láttam, de nem tudtam hinni a szememnek. Túlságosan is elbűvölt a látvány.
- Biztos még mindig álmodom… - suttogtam ámulva, és nem győztem betelni a tükörben látható lány szépségével. Az álomban ez a látvány végtelen boldogsággal töltött el, most azonban félelemtől szorult össze a szívem. Nem tudtam, mi és miért történik velem, meg hogy mi lesz még ezek után, az ismeretlentől való félelem pedig természetes tulajdonsága még az olyan tudatos lényeknek is, mint az ember.

Ismertető

Visszafojtott suttogás s halk sírás - hallani véltem minden lepottyanó kis könnycsepped és hidd el, legszívesebben én töröltem volna le őket. Ha tehettem volna, akkor a karjaidban szenderültem volna barátságos, gyermeteg álomba, amit az anyai hang rejtelmes szépsége idéz elő - tudom, hogy a hangod mindig megnyugtatott volna és te lettél volna a legszebb és legjobb anyuka a Földön, de sajnos neked ez nem adatott meg. A Sors már csak ilyen kegyetlen: elvesz attól, akinek nincs, és aki szeretne; s ad annak, aki nem akar.
De a lélek mélye talán tiszta. Arra a kérdésre, hogy mikor is kezdődik az élet, mindenki más választ adna: a születéssel, a fogantatással, a sikeres érettségivel, a szüleink halálával… ez csupán szemlélet kérdése. Evisse egészen biztos volt abban, hogy az élete tizenhét évesen, egy furcsa álommal kezdődött. Miután megbizonyosodott róla, hogy nem álmodott, tényleg megváltozott az élete.
Látta maga előtt olykor, szinte valóságosan, amint a park menti tisztáson a kérészek repkedtek a levegőben, valamilyen tiszta, lágy szellőben. Nyugalmat árasztott és békét. Evisse Mills imád a fellegekben járni, egyedül az álmainak él. A középiskolában kimagasló eredményeket ér el. Egyik éjjelen, furcsa álmot lát. De… mi történik akkor, ha rájön: ez a valóság!
Attól a naptól kezdve már semmi sem ugyanaz… Beköszönt az életébe a változás, így Evisse hitegeti magát: Jól vagyok…