Prológus/ Előszó

Még félálomban hallottam, hogy apa benéz hozzám, és lezárt pilláim alól érzékeltem, ahogyan a villany fénye kialszik, aztán az álom végleg magával sodort. Mikor legközelebb kinyitottam a szememet, azonnal újra össze kellett szorítanom, mivel a nap szikrázó, vidám sugarai bántották érzékeny szaruhártyámat. Még mindig zárt pillákkal felültem az ágyban, és csodálkozva érzékeltem a lágy szellőt, mely megborzolta amúgy is kócos sötétbarna hajamat, és gyengéden cirógatta arcomat, meztelen karomat.
Óvatosan szoktatgattam szemeimet az új fényviszonyokhoz, s közben oldalra fordulva letettem lábaimat a földre. Az óvatoskodásnak abban a pillanatban vége szakadt, szemeim kipattantak, s úgy pattantam föl az ágyról, mintha megszúrtak volna. Megszédültem a hirtelen mozdulattól, de aztán már nem voltam biztos benne, hogy valójában nem inkább az elém táruló látvány szédített-e meg.
Homokos folyóparton álltam a kezdődő nyári nap meleg sugarai és szikrázóan kék ég alatt, körülöttem minden zöld és élettel teli volt, pompás fűzfák vékony ágai lengedeztek a fodrozódó vízfelszín fölött. A teret madárdal édes dallama töltötte meg, fehér, kék és lila vadvirágok körül méhek döngicséltek, egy kidőlt, korhadó fatörzset beborított a moha, és szinte mindent benőtt a burjánzó vadszőlő körös-körül. Az érintetlen természet teljes pompájával varázsolt el, nem tudtam betelni vele. A puha homokban lépkedve úgy éreztem, mintha egy felhőn járnék, könnyűnek, légiesnek éreztem magamat, s táncolni támadt kedvem.
Egyhelyben körbefordultam, karomat széttártam és nevettem, szívből, boldogan, ahogy talán még soha. Hangomat, mely oly tisztán, s ez által némileg idegennek és mégis a sajátomnak tetszett, tovavitte a víz, hogy elbűvölje vele a világot. Egyszerre apró szárnyak suhogása vonta magára a figyelmemet, s könnyed szellő keletkezett az újonnan jött rovarok tánca nyomán. Kérészek, gondoltam elragadtatottan, s megsimogattam a nyakamban függő medált, mely - bár nem láttam - különös fénnyel ragyogott, mintha valami belülről megvilágítaná. A rovarok körbelengték alakomat, és sebesen keringeni kezdtek, míg valami belső késztetésnek engedve, karomat szélesre tárva, az ellenkező irányba fordultam tengelyem körül.
Máskor talán megijesztett volna a kicsinek éppen nem nevezhető rovarok közelsége, szokványostól eltérő viselkedése, de egy csepp félelmet sem éreztem abban a pillanatban. Boldog voltam és felszabadult, megfeledkeztem minden nyomasztó gondról, és arra gondoltam, hogy ilyen lehet a mennyország. Átsuhant az agyamon a kérdés; Akkor én most halott vagyok? De azzal se törődtem volna igazán, ha a válasz történetesen „igen”.
Szemeim előtt hirtelen fény villant, a forgás leállt, a rovarok szétröppentek, megijedtem, hogy amikor felnézek, minden eltűnik majd, és kiderül, hogy az egészet csak álmodtam. Szerencsére nem így történt, döbbenten pislogva meredtem a tükörképemre a vízben, merthogy az volt az első dolog, amit megláttam. Arcom már nem volt sem sápadt, sem beesett, inkább kipirult, egészségesen telt és sugárzó. A szemeim nem azzal az üres fénnyel csillogtak, hanem mint két hatalmas, tündöklő gyémánt, vidáman, élettel telien. Hajam hosszú, selymes, egészséges fényű, dús hullámokban omlott a hátamra és cirógatta meztelen hátamat, mélyvörös csillogással verve vissza a napsugarakat. Már nem voltam sovány, alakom tökéletes és karcsú lett, a hegek eltűntek márványsima bőrömről, mely mintha halvány derengést árasztott volna magából. Az összkép egyszerűen lélegzetelállító volt.
Elragadtatott mosoly kúszott fel ajkaimra, és hirtelen kedvem támadt úszni egyet. Fogtam magamat, belegázoltam a hűs vízbe, alámerültem és megint felbukkantam, tettem pár lépést erre is, arra is, de nem távolodtam el nagyon a parttól, mert emlékeztem még, mit tanítottak az ilyen vadvízről. Mikor eluntam a dolgot, kimásztam és elheveredtem a napos homokon, ahol egykettőre megszáradtam. Már majdnem elszenderedtem, mikor nem odaillő hangokra lettem figyelmes, és azt hittem, emberek közelednek. Felpattantam és körülnéztem, és bár senkit sem láttam, hirtelen zavarni kezdett meztelenségem. S abban a pillanatban, ahogy végiggondoltam, már fel is voltam öltözve, ráadásul nem is akárhogy. Végignéztem magamon, de nem akartam elhinni a dolgot.
Sosem láttam ehhez fogható ruhakölteményt, és most már szinte teljesen biztos voltam benne, hogy vagy meghaltam és a mennyországban vagyok, vagy álmodok, de ebben az esetben soha nem akarok felébredni. A ruha tapintása nem hasonlított semmi korábban érintett anyagéra, leginkább olyan érzés volt, mintha vízből lett volna. Sok felületet szabadon hagyott, és az egyes részeket lágy ívben hajló, alakomat tökéletesen követő ezüst csatok, pántok és apró szemű láncok tartották össze. A hasamon az anyag fátyolszerűen vékony volt és átlátszó, a szoknya lágyan simuló és elöl nyitott, de mindent takart, amit kellett, hátul pedig széles uszályban terült szét. Ujja ugyan nem volt, de a könyöke fölött a karján egy-egy ezüst pánt csipkés szélű, fátyolszerű anyagot tartott, mely a másik végén nem volt rögzítve és szabadon lengett minden légmozdulatra.
- Nem álmodsz, és nem is haltál meg - válaszolt egy távolinak tetsző, gyengéd hang korábbi gondolataira, mely mintha minden irányból egyszerre szólt volna, több szólamban.
- Ki beszél? - néztem körbe rögtön, de hiába kerestem tekintetemmel a forrást.
- Mi vagyunk - válaszolt a hang, és megint felerősödni véltem a szárnysuhogást, mely rég beleolvadt a háttérbe és elnyomta a természet többi zaja; a madarak csivitelése, a méhek döngése, a víz morajlása, a fel-felhangzó békabrekegés, a fák susogása.
Végigjárattam pillantásomat a tájon, és felfigyeltem rá, hogy a kérészek még mindig ott keringtek a levegőben, közvetlen a vízfelszín fölött lejtve táncot, néha eltávolodtak, néha közelebb jöttek, s az a bolond ötletem támadt, hogy talán ők lehetnek az a „mi”. Azt hiszem, gondoltam, ők azok.
- Igen, mi vagyunk - helyeselt a kórus, megint a gondolatomra válaszolva. - És téged választottunk kiválasztottnak.
- Kiválasztottnak? Engem? - kérdeztem vissza hitetlenül, csodálkozva a lány. - Miért? Hiszen én… nem ilyen vagyok!
- De, ez az igazi éned - felelték egyszerre. - Mert tisztának kellett maradnod.
Csak úgy kicsúszott a számon a kérdés: - Mármint szűznek? - Az igazat megvallva már nem voltam az, közel fél éve.
- Tisztának és érintetlennek - ismételte a kórus.
- És mit kell tennem?
- Egyelőre semmit. Ha eljön az idő, majd mi érted megyünk.
- Idő? Mire? - Erre azonban már nem érkezett válasz, s a kép kezdett elhomályosulni a szemeim előtt. Szívesen kérdeztem volna még egyet, s mást, de hirtelen mindent beborított a sötétség, megszűntek a zajok, a szél is elcsendesült, többé semmi nem mozdult.
Ijedten összeszorítottam a szememet, mikor éreztem, hogy zuhanni kezdek, és egész testemben megrándultam. Abban a pillanatban elszállt a furcsa érzékcsalódás, és rájöttem, hogy az ágyamban fekszik, testemre csavarodott takaróval, lerugdalt párnákkal. Olyan hirtelen ültem fel, hogy bele is szédültem. Kezeim még remegtek, szívem hevesen zakatolt, légzésem kapkodó, felületes volt. Éreztem, hogy hideg verejték lepi el homlokomat. Odanyúltam, hogy letöröljem, mikor ujjaim váratlanul hosszú, divatosan kócos fürtökbe túrtak rövid, könnyen áthatolható tincsek helyett.
Kipattantam az ágyból, ledobtam a hálóingemet és az ágyam melletti egész alakos tükörre tévedt tekintetem. Rábámultam a képre, amit magam előtt láttam, de nem tudtam hinni a szememnek. Túlságosan is elbűvölt a látvány.
- Biztos még mindig álmodom… - suttogtam ámulva, és nem győztem betelni a tükörben látható lány szépségével. Az álomban ez a látvány végtelen boldogsággal töltött el, most azonban félelemtől szorult össze a szívem. Nem tudtam, mi és miért történik velem, meg hogy mi lesz még ezek után, az ismeretlentől való félelem pedig természetes tulajdonsága még az olyan tudatos lényeknek is, mint az ember.