1. fejezet: Rémisztő valóság

Sehogy sem akartam hinni a szememnek. Ez... nem lehet, képedtem el, ilyen nem létezik! Ez tényleg én volnék? - merült fel bennem a kérdés. Lehetetlennek tűnő percekig bámultam a tükörképemet, azt hittem, képzelődtem. De nem. Akárhányszor belenézek a tükörbe, ugyanaz a barna szempár és angyali arc néz vissza rám. Nem álmodom. Valóságos csoda történt. Halk sikoly hagyta el a számat, amire a következő pillanatban apa és a bátyám berontottak a szobámba. Nem tudnak kopogni? - lemondóan sóhajtottam, amint rájuk néztem.
Allanék szintén meg voltam döbbenve, ahogy én is. Nem gondoltam volna, hogy valaha is ilyen fog történni. Éreztem, hogy apa súg valamit Allannek, mire ő helyeslően bólogatott. Szerintem valami olyasmi lehetett, hogy "ne mondj semmit". Bátyám arcát elnézve különös dolgot láttam meg szemeiben. Bámulatot, elismerést. Kék szemei csillogtak, mint két fényes csillag. Tetszett neki az új Evisse. Kimondottan meg voltam elégedve én is magammal, vagyis a változással. Az zökkentett ki a gondolataimból, hogy ők még mindig engem figyeltek. Muszáj volt megszólalnom:
- Miért érzem azt, hogy úgy tesztek, mintha semmi sem történt volna? - Hangom éles és kemény volt, azonban némi lágyság is érződött belőle.
Apa egyből rám pillantott, közben intett a bátyámnak, hogy készülődjön. Az órára néztem, ami az éjjeli szekrényemen foglalt helyet - fél 9 volt. Már ideje lenne Allannek indulnia, ha oda akar érni a buliba. Allan elindult kifelé, hangtalanul, de még mielőtt távozott volna, visszafordult, majd kacsintott egyet.
- Egyébként, egészen csini lettél, húgi - húzta féloldalas mosolyra a száját, aztán eltűnt. Lemondóan sóhajtottam kijelentése hallatára.
Tudniillik ő amolyan lázadó típus, aki nem fél kimondani, amit gondol. Ezt a tulajdonságot bizonyára tőle örököltem... De Allan mindenekelőtt roppant higgadt ember volt, ami rólam nem mondható el. Mindig megőrizte a hidegvérét, még a legfeszültebb helyzetekben is képek nyugodt maradni, és logikusan gondolkodni. Ezért mindig is felnéztem rá.
Külsőre is hasonlítunk, talán a szemünk az, ami különböző. Mindkettőnknek barna hajunk van, de az övé világosabb árnyalatú, az enyém meg inkább sötét. Allan a szemét apától örökölte, ugyanis hihetetlenül kékszínű. Vele ellentétben nekem szintén barna szemem van - mondhatni már karamella színben pompázik -, amilyen anyának is volt. Anya gondolatára elfogott a szomorúság, ugyanis nyolcéves voltam, mikor elköltözött. Bátyám pedig 10. Nem akartam elhinni, amikor kijelentette: elhagy minket.
Egyik szokványos nap apáék lehívtak minket a nappaliba, mivel mindketten a saját szobánkban voltunk. Láttuk apa meggyötört arcát, de mielőtt rákérdezhettünk volna, mi a baj, anya elmondta a helyzetet. Láttam rajta, hogy nehezére esik kimondani, mintha nem önszántából ment volna el. Ezt nem értem, gondoltam akkor. Máig sem jöttem rá, hogy mi volt az oka cselekedetének.
Attól a naptól kezdve elhidegültem az emberektől; eltűnt az életvidám, mindig mosolygós és barátságos lány, aki mindig is voltam. Próbáltam erősnek látszani - ez kezdetben nehéz volt -, de az idő múlásával sikerült elérnem, hogy álarc mögé rejtsem el az érzelmeimet. Most 17 éves vagyok, és körülbelül másfél éve lettem egykori önmagam... A szeretteim rádöbbentettek arra, hogy tovább kell lépnem. Végül jobb kedvem lett, újra belém szállt az élet. Egyre eltökéltebb és határozottabb lettem. Apa meg is jegyezte egyszer, hogy anya büszke lenne rám, ha látná, hogy mennyire céltudatos lettem. Alig pár nap volt hátra a nyárból, holnap után már iskola. Beköszönt az ősz... - sóhajtottam. Mondjuk, én kimondottan szeretem, amikor a levelek sárgás-vöröses árnyalatot öltenek.
Miközben elmerültem a gondolataimban, beesteledett. Odasétáltam a hatalmas ablakhoz, és kinéztem rajta. Imádtam az éjjeli tájat fürkészni, és elmerülni éjszaka a csillagokban, melyek fényesen ragyognak az égbolton. Nagy elmerengésből halk léptek zaja hozott vissza a valóságba. Elfordultam az ablaktól, majd visszamentem az ágyhoz. Apa velem szemben állt és különös tekintettel figyelt. Felvontam egyik szemöldököm.
- Csak adni szeretnék neked valamit - felelte egyszerűen a fel nem tett kérdésre.
- Adni? - lepődtem meg, bár gyakran kaptam tőle valamilyen ajándékot.
Leült mellém az ágyon és a zsebéből kiemelt egy ezüstláncot. A lánc végén egy medál lógott. Élére állított négyzet, benne pedig egy átlátszó kristály volt. Gyönyörűen csillogott, ahogy rávilágított a lámpa fénye. Szivárvány színeiben játszott, teljes ámulattal figyeltem.
- Ez... gyönyörű. - Le sem vettem szememet a medálról. - De ugye nem valami drágakő van benne? Mondtam, hogy rám nem kell ilyeneket költeni.
Kijelentésem hallatán megcsóválta a fejét, úgy felelt: - Most miért kell elrontani? Nyugalom, csak cirkónium kristály. - Higgyem is el? Láttam rajta, hogy 18k fehérarannyal bevont Swarovski kristály különböző színű kövekkel. - De ugye attól még elfogadod?
- Hát persze! Nagyon tetszik - mosolyodtam el - Köszi, apu! - öleltem át oldalról.
Majd odaadtam neki az ezüst láncot és a hullámos hajam a fejem fölé emeltem, hogy a nyakamba akaszthassa. Feltette majd összekapcsolta. Pont jó volt. Megérintettem a kezemmel, és mosolyogva figyeltem a színjátékot, amit a fénnyel játszott. Apa a zsebében kutakodott, amire kérdőn néztem rá. Mi lehet az? Még egy nyaklánc? - tettem fel a kérdést magamban. Mintha kitalálta volna a gondolataimat, megszólalt:
- Nem. Hanem ez. - Egy gyűrűt vett elő, aminek az elején ugyanolyan minta volt, mint a nyakláncon a medál, csak kicsit kisebb méretben.
- Tudom, hogy nem szereted a gyűrűket, de az ékszerész adta ajándékba hozzá. - Elvettem tőle, és a gyűrűs ujjamra húztam. Ugyanolyan tökéletes volt és gyönyörű. Azta. - Istenien mutatsz benne! - mutatott a nyakamban lógó láncra.
Hirtelen kaptam vissza a fejem a nézelődésből. Lenéztem, majd a kezembe vettem a medál részét. Nézegetni kezdtem. Egyszerű, de annyira szép, főleg ha a szivárvány színeiben játszik. Igaza volt, a gyűrűt tényleg nem szeretem. Bele is raktam egy kis ékszeres dobozba. Viszont a nyakláncot biztosan hordani fogom. Olyan gyönyörű. Még elnéztem egy ideig.
- De hagylak aludni - mondta, azzal egy puszit adott a homlokomra. - Jó éjszakát! - köszönt el, miközben kifelé indult a szobából. Mosolyogva néztem utána, aztán levettem a láncot, és az éjjeli szekrényemre tettem.
- Neked is, apu - szóltam utána, és megvártam, míg becsukja maga mögött az ajtót.
Fáradtan dőltem le az ágyamra ezután. Ahogy így körülnéztem a szobában, rájöttem, mennyi szeretek itt lenni. Ez az én saját "birodalmam". A szoba közepére alacsony, négyszögletes asztalkát állítottak. Épp azon törtem a fejemet, hogy vajon miért festették át a falakat vörösre, hiszen nekem jobban tetszett a színes, így végül Allanék visszafestették az eredetire. Így most már teljesen olyan volt, mint amilyet szerettem volna. Legalábbis a régi azért nem tetszett, ahogy eredetileg meg volt csinálva, az nem volt teljesen az én stílusom.
Három szoba volt az emeleten - az egyik fala sötétkékre volt festve, a plafon pedig fehérre. Ez annyira tetszett a bátyámnak, hogy rögtön be is költözött a szobába. Nekem is hamar sikerült választanom, így a megmaradt szoba a vendégszoba. A szobámba egy hatalmas, ezüst keretes, hófehér franciaágy került, ami remekül mutatott a sötét falakkal és a világos plafonnal, valamint függönnyel. Hogy a fehér ne legyen annyira tömény, a szőnyeg sötét volt, pont úgy, mint a bútoraim. Az ágyam mögött egy ezüst, keretes tükör függött, amit akár az ágy támlájának is lehetett nézni, mellette az éjjeliszekrény foglalt helyet. Az asztalnak magasított támlája volt, a polc arra volt felszerelve. Egy komód is állt a szobában, a két ablakkal szemben, amik az ágy mellett helyezkedtek el. A falon függött pár kép is: az ablakok között, illetve az ágy fölött.
A szobák az emeleten lévő folyosó túlsó végében helyezkedtek el. Vagyis csak a vendégszoba meg az én szobám. Allané valamivel előrébb volt, közelebb a lépcsőhöz. Balra található a wc, a bátyám szobájától nem messze, csak a másik oldalon. Ha lementünk a csigalépcsőn - még az előszobából, ahonnan egy újabb folyosó nyílt -, el lehetett jutni a nappaliba. Szép elefántcsont színű volt a fal, már láttam magam előtt azt a karamella színű bőrkanapét, és a hozzá járó foteleket, amiket ide helyeztünk be.
A nappaliból egy boltíves átjáró vezetett be a konyhába, jobbra. Nem volt elválasztva, és pontosan ezért tetszett. Ez anya érdeme volt akkoriban. A konyhabútor vajszínű, márványmintás volt, és sötétbarna fából készült szekrények társultak hozzá. Az étkezőasztal is abból a sötétszínű fából készült, akárcsak a székek - bár azok háttámlája ugyanolyan vajszínű volt, akárcsak a márványmintás konyhapult. Egyszerűen imádtam ezt a lakást, ahova 6 éves koromban költöztünk.
Aludnod kéne, Evisse, szólalt meg a belső hang a fejemben. Egyet kellett értenem magammal, és miután lezuhanyoztam, befeküdtem a pihe-puha ágyba, a meleg takarók közé. Álomra hajtottam a fejemet, s vártam, hogy magával ragadjon az álom.