2. fejezet: Teljesen kiismerve

"Nyugodtan átfordultam a másik oldalamra és aludtam volna tovább, amikor hirtelen felültem, és az órámra néztem. Hét óra húsz perc volt. Ilyen hamar eltelt volna az a fél hét? - elmélkedtem magamban.
- Francba! - üvöltöttem és rögtön kiugrottam az ágyból. Az álmosság gyorsan távozott a szemeimből.
Kinyitottam a szekrényajtót, és pár perc gondolkodás után kivettem egy barna csőnadrágot, vajszínű övvel, hozzájuk pedig egy bő ujjú, szintén vajszínű, féloldalas, combig érő, hátul fűzős felsőt, alá meg egy barna ujjatlant. Zsebembe ejtettem a kulcstartómat, amelyről egy aranyozott szív lógott. Ezt követően belebújtam barna edzőcipőmbe, melynek vajszínű volt a fűzője. Felkaptam a táskámat és lerohantam a lépcsőn. A ház alsó szintjén egy lélek sem volt. Ezek szerint apa dolgozik, Allan pedig már elment... Lehet, hogy elkések, futott át az agyamon a gondolat, amit egyáltalán nem akartam.
Kirohantam a házból és már a hosszú járdának a végén jártam mikor eszembe jutott, hogy nem zártam be a bejárati ajtót. Gyorsan visszafutottam és bezártam a kulcsommal, majd folytattam a sietést az iskola felé. A városban háromszor már majdnem eltévedtem, amikor rájöttem, merre is kell mennem. Pedig egy éve ezen a környéken lakom.
Ahogy az iskolai folyosóra értem, sietősen berontottam az osztálytermembe. Ott álltam kezemben egy papírral, és teljesen rémülten, hogy elkéstem. Az osztályban már voltak egy páran, de a tanár bent se volt. A terem nagy volt és fehér színű, vagyis olyan barackszínű. A padok kettesével voltak, amiket széknek használtak - mert minden harmadik diák azon ült - és a székeket lábtartónak. A falon térképek, növények, papírgalacsinok lógtak.
Megkönnyebbülten felsóhajtottam, amikor a beszélgetés abba maradt és rám néztek. Mi van? Nem láttak még idén eleget? Bezártam magam mögött az ajtót és egy üres padhoz közeledtem. A zsivaj pillanatokon belül folytatódott, amire megnyugodtam.
Leültem és próbáltam volna megvizsgálni az osztálytársaimat, amikor egy lány vágódott elém, hatalmas vigyorral az arcán. Világosbarna haja két oldalt fel volt tűzve és ez nagyon jól állt neki, pont passzolt barna szemeihez. Barna felsőt és krémszínű nadrágot viselt. Egyből felismertem őt, mivel a szünetben sokszor összefutottunk. Kicsit hasonlított rám, de csak a szemei miatt.
Mosolyogva üdvözölt, amit hasonlóképpen viszonoztam. Kedvesnek tűnik, remélem be is fog mutatkozni. Mintha kitalálta volna a gondolataimat, a kezét nyújtotta felém, aztán széles mosollyal az arcán megszólalt:
- Lisette Wadsal vagyok, örvendek - mosolygott továbbra is, mire én is elmondtam a nevemet. - Te voltál az, akivel találkoztam a szünetben, igaz? - Aprót bólintottam, miközben mosoly szökött az arcomra. Nem gondoltam volna, hogy emlékszik rám.Láttam, ahogy Lisette-ének is feltűnt a szemünk hasonlósága, legalábbis a széles mosolyból erre tudtam következtetni. A következő pillanatban viszont elgondolkodó képet vágott, majd hirtelen döbbentté vált a tekintete, amit nem igazán értettem. Most meg miért néz így rám? - kérdeztem magamtól. Aztán rövidesen rájöttem a válaszra: anya egy híres divatcég elnöke. Fenébe... lebuktam.
- Ne ácsorogj itt, ülj le nyugodtan - jegyeztem meg. Alig, hogy kimondtam, váratlanul elszaladt, és másodpercekkel később megjelent a táskájával a kezében, majd levágódott a mellettem lévő székre. - Te aztán gyors voltál!
Megjegyzésem hallatára halkan felkuncogott, de aztán ismét rám figyelt. Olyan volt, mint amikor először a városban sétáltam, és szinte mindenki megbámult. A meglepő mégis az volt, hogy a többségük korombeli srác volt, vagy annál kicsit idősebb.
Láttam a lányon, hogy mondani szeretne valamit, ezért a szemem sarkából ránéztem a világosbarna hajúra. - Kérdezz nyugodtan - szólaltam meg hirtelen, mire félrenézett, de csak egy röpke pillanat erejéig. Aztán vett egy lélegzetet és szólásra nyitotta a száját.
Azonban akkor lépett be a terembe az osztályfőnök, így el kellett halasztanunk a beszélgetést. Mindenki illedelmesen felállt, majd miután a tanár úr is helyet foglalt a tanári asztalnál, leülhettünk. Jobban szemügyre vettem az osztályfőnököt, akit Mr. Blythe-nek hívtak. Nem akartam elhinni, hogy lehet valaki ennyire... szigorú - tekintete fensőbbséget, fegyelmet sugallt; eléggé ijesztő volt.
Engem nem tudott megijeszteni, az előbbi csupán ténymegállapítás volt. Amint megszólalt a csengetés, a diákok egyenként lélegeztek fel, majd igyekezték elhagyni a termet. Én is hasonlóképpen cselekedtem. Megfogtam a tankönyvemet, és indultam volna kifelé, mikor Lisette megfogta a karomat.
Érdeklődéssel vegyes várakozással néztem vissza rá a vállam fölött, mire intett, hogy kövessem. Szó nélkül mentem utána, mivel nem volt semmi bajom a lánnyal. A fél nap alatt jól kiismertem ahhoz, hogy tudjam - remek barátnők leszünk. Jó megfigyelő vagyok, tehát egyszerű volt megállapítani róla, hogy kedves, élénk, könnyed és izgatott személyiség.
Lisette teljesen ilyen típus volt, azzal a plusszal, hogy ráadásul hajthatatlan is volt. Ha valamit a fejébe vett, nehezen lehetett lebeszélni róla. Nem hagy félbe semmit sem, ezért már évek óta sportol. Azt hallottam, hogy versenyszerűen korcsolyázik, táncol és gördeszkázik. (Ami rólam is elmondható, azzal a különbséggel, hogy én ráadásul még zongorázok is.)
Fogalmam sem volt, hová megyünk, de volt egy olyan érzésem, hogy hamarosan ki fog derülni. Kíváncsian tettem meg minden egyes lépést; az ismeretlen felé. Szerettem bámészkodni, megjegyezni az útvonalat, hogy merre is megyünk pontosan. Próbáltam rögzíteni a fejemben minden egyes kanyart, de valahogy nem sikerült. Azt viszont észrevettem, hogy már jóval előttem járt a világosbarna hajú. Kiáltásából is arra következtettem, hogy lehagyott. Így gyorsabbra fogtam a tempót és rövidesen utolértem.
Az egyik folyosó végén ácsorgott, aztán belépett egy terembe, ahová követtem. Hasonlóan nézett ki, mint az osztálytermünk, de szerintem az iskola valamennyi terme ilyen lehetett. Körbenéztem a teremben, és szinte azonnal kiszúrtam Lisette-ét, aki egy másik lánnyal beszélgetett. Odasétáltam hozzájuk, majd a "szőkeség" mellett álló lányra néztem. A lánynak középbarna haja volt és kék szeme. Egy kékszínű hosszított felső volt rajta, valamint egy koptatott világos farmer. A ruha-összeállítás remekül kiemelte égkék szemét.
Arra eszméltem fel, hogy mindketten várakozóan figyelnek. Elgondolkodó nézésükből rájöttem, hogy már egy jó ideje abbahagyták a beszélgetést, én pedig a gondolataimba voltam merülve, ezért vártak rám. Úgy gondoltam, ideje megszólalnom.
- Ó, elnézést - szabadkoztam -, Evisse Mills, örülök a találkozásnak.
Megeresztettem egy kedves mosolyt, amit a kékszemű lány hasonlóképpen viszonzott. A mosolya emlékeztetett a világosbarna hajúéra. Ebből is látszik, hogy régóta ismerik egymást, fordult meg a fejemben a gondolat.
- Hasonlóan örülök, hogy megismerhetlek - nyújtotta a kezét, amit elfogadtam és megráztam. - Én Shirley Appleby vagyok. - Mosolyogva bólintottam.
Mikor kiértünk a teremből, Shirley elindult az udvar felé. Ott letelepedtünk az egyik fa tövébe, és beszélgetni kezdtünk. Sok mindent megtudtam róluk, de leginkább arra voltam kiváncsi, hogy mióta ismerik egymást. Shirley készségesen elmesélte, hogyan ismerkedtek meg, és hogy általános óta barátok. Közben bólogattam néhol, hogy lássák, figyelmesen hallgatom őket. Az tetszett a legjobban, amikor a lányok a legutóbbi shoppingolásukról beszéltek, ugyanis mesélés közben Shirleynek annyira csillogtak a szemei, mint eddig soha. Erre Lisette színpadiasan sóhajtott egyet. Elmosolyodtam a reakcióján.
Ezután engem kérdezgettek, amolyan kérdezz-feleleket játszottunk. Több mindent is elmondtam magamról, de mikor a bátyámhoz értem, kíváncsian hallgatták minden szavamat.
- Tudjátok - kezdtem bele -, Allan komoly, felelősségteljes személy. Igazán megfontolt, nagydumás szívtipró. Egyszóval a frász tör ki tőle... Meg sem lepődnék, ha holnapra már lenne új csaja - forgattam meg a szemeimet. - Általában azzal szórakozom, hogy idegesítem és tesztelem a tűrőképességét! - villantottam egy ártatlan mosolyt rájuk. - De valamikor olyan is tud lenni, amilyen én vagyok.
- Határozott, türelmetlen, szeleburdi, lobbanékony, merész és meggondolatlan? - Hát ez talált. Nem gondoltam volna, hogy a lányok - főleg Shirley - ennyire kiismernek.
Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy egy ismerős lány felénk integet. Miután jobban megnéztem, láttam a hasonlóságot közte és a barna hajú között. A lányok érdeklődve fordultak meg, aztán ők is felfigyeltek az integető lányra.
- Ideje volt - jegyezte meg Shirley hangosan, majd felpattant, és egy intés kíséretében odasietett hozzá.
Egy ölelés kíséretében üdvözölték egymást, majd eltűntek a tömegben. A jelenetet látva magyarázatra várva fordultam a világosbarna hajúhoz, aki látva várakozó tekintetemet, egyből megmagyarázta a dolgot.
- Nem említette, de ő az ikertestvére, Shiri. - Bólintottam, miután belegondoltam a kettejük közötti hasonlóságra. - Biztosan fontos dolguk van.
Képzelem, gondoltam az előbbi helyüket figyelve. Eléggé kiismertem a lányt, így tisztában voltam vele, hogy imád beszélni - ami nem baj, de azért egy idő után hozzá lehet szokni. Ekkor csengettek, így elindultunk a tornaterembe. Út közben beszélgettünk. Kiderült, hogy van egy nővére, Linore, aki két éve végzett, és most egyetemen tanul. Idén múlt 20.
Az ünnepség gyorsan lezajtott, bár fogalmam sincs miről szólt. Felvánszorogtunk a termünkbe, mindenki jóleső sóhajjal esett be a padjába. A tanár úr éppen akkor jött be. Röviden megbeszéltük a sulival kapcsolatos dolgokat, aztán szabad időtöltés volt, amikor egy-egy kisebb csoport megbeszélte a nyári szünetet a másikakkal. Csendben hallgattam őket, közben mosolyogtam pár vicces élményen.
Lisette elhívott a környékre, sétálni egyet. Azt is megtudtam, hogy csak pár utcányira lakik tőlünk, így együtt tudunk hazamenni. A rögtönzött osztályfőnöki után elindultunk a buszmegálló felé, át az iskola parkolóján és egy kisebb parkon. Séta közben megbeszéltük, hogy mikor és hol találkozunk - fél kettő a Pláza előtt. A park túlvégén az ikrek átrohantak a másik oldalra, előtte elköszöntek tőlünk. Itt laktak a sulival szembeni utcában. De jó nekik, hogy alig kell gyalogolniuk, elmélkedtem hazafele jövet.