3. fejezet: A feltűnő srác

Búcsúzóul elköszöntünk egymástól, mikor az elágazáshoz értünk. Rá kellett jönnöm, hogy nagyon is megkedveltem a lányt. De mielőtt elváltunk volna, megígértette velem, hogy pontban fél ötkor legyek a parknál. Beleegyezően bólintottam, majd egy intés kíséretében befordultam az utcasarkon. Balra és egyenesen lehetett tovább menni, én balra indultam, Lisette pedig egyenesen ment. Mondjuk, legalább tudom, merre lakik, és akkor gyakrabban találkozhatunk.
De... várjunk csak! Most jutott eszembe, hogy két napja nem láttam Josht. A fiúk régóta a barátom volt, bár sokan azt hitték, hogy több van köztünk. Úgy döntöttem, hogy nem megyek egyszerre haza, inkább sétálok egyet a környéken. Hiszen alig adtak fel holnapra valamit, ráadásul még csak fél kettő volt.
Eközben elmerengtem az új fiúval való találkozásomon. Érdekes volt, az biztos. Nála érdekesebb és színesebb egyéniséget még nem láttam - nem jó értelemben.
„Elindultam a lépcsők felé, mivel úgy éreztem, követnek. Nem akartam hátranézni, siettem. Már szinte magam mögött hallottam a légzését, ezért megszaporáztam lépteim. Persze, amilyen szerencsés vagyok, az első lépcső előtt megcsúsztam, és már csak annyira volt időm, hogy arra gondoltam: „végem.” De nem. A várt, kellemetlen, közeli találkozó a talajjal elmaradt, helyette két erős kezet éreztem a derekamon, én egy izmos hasfalat a hátamnak nyomódva. Ennyivel viszont még nem volt vége, mert ő is megcsúszott, és így az ismeretlen srác elesett, én pedig egyenesen rá. Még hallottam, ahogy fájdalmasan nyög egyet, majd már csak azt vettem észre, hogy valami keményen fekszem.
Ijedtségemben még a szemem is becsuktam, és csak most nyitottam fel. Arcom felvette a legszebb vörös színét, majd amennyire tudtam, barna hajammal eltakartam azt, és felküzdöttem magam álló helyzetbe. A srác még mindig a földön heverészett, bal karját szeme elé helyezte, így nem láthattam arcát.
- Ő… - nem igazán tudtam mit mondani. - Köszi - suttogtam. Nem valami lényegre törő mondat, de ennyi telt tőlem. A várt hatás nem maradt el, mert fejét felszegve tekintett fel rám.
- Nincs mit - mondta színtelen hangon, szinte már kezdtem azt hinni, hogy bánja, hogy megmentett. - Nagyot zúgtál volna, ha nem kaplak el - jelentette ki keserűen.
Nem tudtam, mit mondhatnék erre, így egy kicsit elgondolkodtam. De kérdő tekintete láttán végül megszólaltam.
- Hát… de legalább puhára estem - mosolyogtam, de mire eljutott az agyamig, hogy mit mondtam, már késő volt. Persze az ő szemei is meglepettséget tükröztek, de egy pillanat alatt rendezte arcvonásait, és feltápászkodott.
- Ja, mert rám estél… - szólt, majd leporolta Armani nadrágját, és én érdeklődve tekintettem fel rá. Nem gondoltam volna, hogy ennyivel magasabb nálam. Szerintem nyújtózkodva is csak a válláig érek.
- Ő… nem mintha nem lennék hálás neked, de mégis miért mentettél meg? - kérdeztem puhatolózva, mert nagyon is érdekelt mit miért tett, elvégre úgy tudtam, hogy nem ismer.
- Magam sem tudom - mondta, majd kék szemeit rám emelte, és eltűrte fekete haját. Egy cseppet sem elégítette ki kíváncsiságom, elvégre az ember nem szokta csak úgy megmenteni saját épsége kockáztatásával azt, akit még csak nem is ismer. De várjunk csak…
- Mi ismerjünk egymást? - kérdeztem leplezetlen érdeklődéssel.
- Kéne? - Ezekkel a tőmondatokkal az idegeimre ment, már akkor is. Elegem volt a stílusából.
- Elég! - kiáltottam már, talán egy csöppet hangosabban a kelleténél, de párbeszédünk kezdett nagyon hasonlítani egy idegesítően hangzó veszekedéshez. Túlreagáltam kissé. Kissé megütközve nézett rám kék szemeivel, mire én hátat fordítottam neki, bicegve indultam le a lépcsőn.
Mondjuk jobb lett volna, hogyha segít, de pár perces ismertség után nem volt képem azt mondani neki, hogy az ismeretlen lánynak - jelen esetben nekem - segítsen. De… hirtelen megszólalt.
- Fáj? - kérdezte, mire hirtelen azt sem tudtam, hogy fiú vagyok-e vagy lány. Érdeklődve néztem rá, mire sóhajtott. - Hát a lábad, te! - mutatott a jobb lábamra, amely szó, ami szó eléggé sajgott már a lépcsőkről való leszánkázásomtól, de immár még jobban hasogatott.
- Igen, de nem lényeges… - válaszoltam őszintén, mire mögém lépett, és felemelt. A hirtelen jött dologtól még lélegezni is elfelejtettem egy pillanatra. De amint feleszméltem, rögtön rúgkapálni kezdtem.
- Engedj már el! - kiabáltam, mire annyit értem el, hogy megjegyezte:
- Egyre idegesítőbb vagy… - mondta kimért hangon, mire nyelvet öltöttem rá.
- Hova viszel? - kérdeztem valamivel higgadtabban, mert éreztem, hogy az erős kezektől szabadulni egy ideig biztos nem tudok. Amikor azt mondta, hogy „az orvosiba”, nem akartam hinni a fülemnek. Ezt mondta?
- Minek? - kérdeztem megütközve. Egyik szemöldöke feljebb csúszott, és szemrehányó hangon szólalt meg.
- Hogy-hogy minek? - a karjaim sértődötten összefontam előttem, és durcás képet vágtam.
- Tudok járni - jelentettem ki, holott tudtam, hogy a bokám valószínűleg kibicsaklott, így semmi esélye, hogy ellátás nélkül hazajutok. Gondolom ezt ő is így gondolta, mert elmosolyodott.
Amíg az orvosihoz nem értünk, ami szerencsétlenségemre két emelettel lejjebb volt; volt időm rendesen megnézni magamnak. Kék szemek, koromfekete haj, amely felzselézve, tökéletesen beállítva lóg jóvágású arcába. Erős kezek, és kemény hasizom. Nem semmi a srác, azt egy perc alatt kiszúrtam. Persze ő is észrevette, hogy figyelem.
- Mit nézel ennyire? - kérdezte, én, meg mint aki most kelt fel a kómából, megráztam a fejem és elmosolyodtam.
- Még sosem láttalak a suliban - böktem ki, amit először gondoltam.
- Nem csodálom - Ennyi. Bizonyára még nem ismert, mert akkor tudta volna, hogy efféle tőmondatokkal az én beton szilárdságú kíváncsiságomat nem lehet kielégíteni.
- Új vagy? - kérdésem hallatán elmosolyodott. Valahogy más lett a mosolytól az arca.
- Talált, süllyedt - felelte magától értetődően, közben az utat figyelte.
Nem tudtam leállítani magamat, mivel eléggé kíváncsi voltam a fiúra. Igaz, hogy csak pár perce ismerem, és a találkozásunk sem volt hétköznapinak mondható, de eléggé felkeltette az érdeklődésemet. Nem csak azért, mert az igazat megvallva jól néz ki, hanem mert nem láttam őt ezelőtt.
Kíváncsiságom percek alatt megnőtt, és tudtam, hogy ez rossz jel. Szörnyű egy teremtés vagyok, mert ha valaki nem mond el nekem valamit, hát addig nyüzsgök rajta, míg az idegeit totál ki nem készítem, ezért nem is csodálom, hogy barátaim száma nem igazán éri el a normális szintet. Szerintem még ő is észrevette a szememben a felcsillanó tudásvágyat, ezért határozottan megrázta a fejét, jelezve, hogy nem óhajt válaszolni kéretlen kérdéseimre. De nem olyan fából faragtak engem, hogy egy enyhe fejingatástól lemondjak tervemről.
- Honnan jöttél? - tértem rá az engem leginkább érdeklő dologra. Száját mosolyra húzta, így amúgy is hatalmas kíváncsiságom még megsokszorozódott.
- Nem válaszolok az idegesítő kérdéseidre - jelentette ki. E mondatával lelombozta jókedvemet, de viszont sajnálatára nem teljesen. - Amúgy sincs semmi közöd az életemhez - tette hozzá.
- Jobb lenne, ha feladnád… - Teljesen igazat adtam neki, elvégre eddig még csak azt sem tudtam, hogy létezik, sőt, valószínűleg ő sem tudott rólam semmit sem; mégis éreztem, hogy titkokat rejteget előlem. Márpedig olyan titka nem lehet senkinek sem, amiről Lisette előbb vagy utóbb ne szerezne tudomást.
Már a földszintre értünk, ami kezdett kissé feszélyezni. Eddig egy kéretlen diákkal sem találkoztunk, csupán a portások mellett mentünk el, de ők is eléggé megütközve néztek ránk. Valami olyasmit dünnyögtek, hogy „ezek a mai fiatalok” vagy ilyesmit. Nem figyeltem oda rájuk, ugyanis önkéntes lovagom tanulmányozásával foglalatoskodtam.
Viszont most, hogy már a földszinten jártunk, egyre nőtt annak az esélye, hogy észrevesznek minket. Igaz, hogy a teljes diáksereg vagy 80%-a odakint tömörült az egyébként szerintem elég kicsi udvaron, míg a további 15% leckét másolt, de a maradék 5% itt ténfergett a folyosókon, céltalanul. Na, most, hogy már ilyen komoly matematikai számításokat végeztem, rájöttem, hogy annak esélye, hogy észrevesznek, hát eléggé alacsony, de másrészt, az az 5% is erre kószálhat valahol.
Míg én ezen agyaltam, meg is érkeztünk az orvosi elé, ami meglepetésemre eléggé lesújtóan érintett. Kényelmes volt a két erős kar magabiztos, mégis gyengéd szorításában „utazni”, így amikor a srác letett az egyik várószékbe, rajtam eluralkodott a félelem. Nem tudom miért vagy mitől, csupán jelen volt. Szinte magányosnak éreztem magam a megmentőm közelsége nélkül, messze melegséget nyújtó mellkasától, így egy kissé még őrültebb lettem a saját szememben.
Önkéntes lovagom bekopogott a faajtón, és nekidőlt az ajtófélfának. Teltek a percek, és csak nem akarták kinyitni. Várakozóan meredtem rá, míg ő kissé esetlenül, félszegen állt a fal mentén, bebocsátásra várva, viszont azt csak nem akarták megadni.
Percekig néma csendben hallgatóztam, és csendes párbeszédet véltem hallani odabentről. Nem értettem, csupán suttogásnak tűnt. A srác mellém lépett, és leült az egyik székbe, mélyen, elgyengülten kifújva a levegőt. „Csak nem fáradt el ennyire? Azért nem vagyok olyan nehéz” - futott át az agyamon, mire gondoltban jól lekiabáltam magamat. Nem is értettem miért törődöm vele ennyit, hisz volt most ennél sokkal fontosabb dolgom is. Először is a bokám, amely kezdett kényelmetlenül feszülni, és szúrni, valamint a tenyerem tanulmányozása közben is észrevettem egypár zúzódást. Ábrándozásomból a mellettem ülő fiú hirtelen kérdése ébresztett fel.
- Minden rendben? - kérdezte, mire én kétkedő pillantást küldtem neki. - Eléggé elgondolkodtál - tette hozzá, zavarodott tekintetem láttán.
- Persze - válaszoltam egy kis hatásszünet után -, minden oké - és a hatás kedvéért még egy erőltetett mosolyt is kicsaltam magamból, de furcsa fintorát látva rádöbbentem, hogy fele olyan hihető sem volt, mint ahogy azt véltem.
- Ja, persze. Azért vágtál az imént olyan savanyú képet… - közbevágtam volna, de ő folytatta - Ne akard kiszúrni a szemem holmi bájmosolyokkal! - tette hozzá, mire egy pillanatra ledermedtem.
Azonban a pillanat tört része alatt rendeztem arcvonásaim, és szúrós pillantással jutalmaztam. Büszkén elmosolyodott, és tekintetét visszafordította a faajtó felé. De ennyivel nem tud lerendezni.
- Szóval - kezdtem a társalgást -, honnan is vagy? - kérdő tekintetem láttán még jobban elvigyorodott.
- Téged aztán nehéz lerázni, hallod-e? - Kérdésével lefagyasztotta mosolyom, hogy aztán újult erővel kezdjek neki a faggatásnak. Láttam rajta, hogy nincs ínyére ez a kérdezz-felelek egyoldalú játék, de jelen pillanatban ez jelentéktelen dolognak tűnt a szememben. Még egyszer megnéztem szép arcát, és szörnyű memóriám dacára próbáltam felidézni, hogy láttam-e már. Azonban a válasz nemleges volt.
- Hm… szerintem - tettem a mutató ujjam az ajkamra, és tekintetem az ég felé fordítottam. - Az akcentusodból ítélve délről származol. - Kijelentésemet hallva kissé megdermedt, de nagyobb érdeklődést nem mutatott. Apró reakciójából viszont leszűrhettem, hogy jó felé kapirgálok. A pozitív visszajelzéstől pedig még inkább ideges és egyben egyre kíváncsibb is lettem.
A tény, hogy a srácot életemben nem láttam még csak a környéken sem, és hogy csak úgy megmentett, holott valószínűleg azt sem tudja, hogy ki vagyok; eléggé felcsigázott. De nem érdekelt, hogy nem válaszolt idáig, továbbra is folytattam az elmélkedést, miszerint honnan származhat megmentőm.
- Továbbá, tekintve, hogy a végzősök folyosóján találkoztunk, akkor valószínűleg tizenkettedikes lehetsz… - morfondíroztam tovább, semmibe véve egyre szélesebb vigyorát. - Ha engem kérdezel, talán most költözhettetek ide, hm… barnaságodból ítélve, talán Floridából…? - néztem felé, majd lefagyott arcából arra következtettem, hogy feltételezésem igaznak bizonyult. Tudtam, gondoltam.
- Honnan? - kérdezte volna meg, de az ajtó feltárult, és én nevetve álltam fel az ülőalkalmatosságról, hogy aztán fájdalmas képpel bicegjek a rendelőbe. A nővér mellett az egyik évfolyamtársam, Melina tipegett ki. A szeme fel volt dagadva, és az arca jobb oldalán is volt egy zúzódás.
- Miss. Reynolds, kérem, legközelebb ne a baseball pálya mellett írja a leckéjét. A következő labda már nem biztos, hogy ilyen gyenge lesz - szólt a nővér Melina után, mire én kérdően tekintettem felé. Ha csak nem ütközött frontálisan egy baseball ütővel, nem kaphatott ilyen csúnya sebet. Szegény lányt sajnáltam, mert ő volt a legjobb tanuló az évfolyamban, ezért minden barom hozzá járt a házit elkérni, és mivel makacs lánynak bizonyult, sokszor fordult már meg erre.
Eleinte baleseteknek tudatta be az itt-ott előbújó lila foltokat, de mindenki, még az igazgató is tudta, hogy a sebeket nem kétbalkezességének köszönhette. Mégis hűen kitartott elmélete mellett, miszerint a járda túl kövecses, ezért csúszik el rajta minduntalan. Utána néztem, amint félszeg mosollyal kiindul a rendelőből, és sötét árnyalatú haját arca elé tartva próbálja eltitkolni a nem kívánt sérüléseket.
Bár általában monoklival látni, mélyen ülő zöldes szeme mindig boldogan csillog, ahányszor csak erre jár. Valahol legbelül még talán tiszteltem is, mert habár mindenki tudta, mégsem árulta be az őt bántalmazókat, hanem egyszerűen átnézett rajtuk. Ez volt az a tulajdonsága, ami miatt egykoron a barátja akartam lenni. Nem mintha ma már nem szeretnék, csupán megszoktam, hogy az emberek nem szívesen tudnak a közelükben, ezért inkább nem adtam nekik alkalmat arra, hogy éreztethessék velem, hogy nem kívánt személy vagyok.
Fájdalmas képpel fordultam vissza a nővérhez, aki szintén bús képet vágott a távozott után nézve. Visszatekintve rám egy erőtlen mosoly jelent meg fáradt arcán.
- Á, Evisse, rég nem láttalak - köszöntött. - Nem mintha örülnék annak, hogy ismét az orvosiban találkozunk.
- Jó napot Mrs. Willson! - köszöntöttem az idősebb asszonyt, aki nem más, mint az én örök ellenségem - Claire drága anyukája. Most mondja meg a sors, hogy lehet egy ilyen tüneményes asszonynak ennyire szörnyű lánya? Szinte lehetetlen. Szintén szőke, ám festés nélküli haját szoros kontyba fogta, szolid fehér összeállítása, a szürke orvosi köpennyel kiemelte gyönyörű szürke szemeit és hatalmas, fekete szempilláit.
- Mi szél hozott erre, kedvesem? - kérdezte, majd beljebb tessékelt az ajtón. - Az úriember veled van?
- Igen, tudja együtt sérültünk meg - mondtam, mire a nő intett a srácnak, hogy jöjjön be.
Az először meghökkent, majd nagy nehezen felkelt a székről, és betipegett a rendelőbe. Én addigra már fent ültem a vizsgáló asztalon, ugyanis nem először jártam már itt. Mondhatnánk, hogy törzsvendég voltam, hála a szétszórt természetemnek, és annak, hogy a bajt úgy vonzom, mint a mágnes.
„Minden lépéseddel megrövidíted bolygónk hátralevő idejét” - mondta nekem egyszer a matekosom. Ebben a pillanatban jutott eszembe, hogy nekem már javában a matek terem felé kéne tartanom. Arról nem is beszélve, hogy Josh valószínűleg ki lesz akadva, és már minden ellenségemet a földbe döngölte gyanúsítgatásaival. Már előre féltem a várható reakciójától, amint megtudja, hogy megint bajba kerültem.